A láthatatlanról

Ezért kezdtem azzal, hogy utánanéztem. A láthatatlan munka napja minden év áprilisának első keddjén van. A kezdeményezés Kanadából indult, de mára már az Európai Unió is különleges figyelmet szentel a láthatatlan munkának. Teszi mindezt azért, hogy felhívja a figyelmet azokra az emberekre, akik úgy tesznek másokért, hogy azért sem fizetséget, sem más elismerést nem kapnak, de nem is kérnek.

Mi is ez a valóságban? A statisztikák szerint sokkal több nő végez ilyen jellegű munkát, hiszen ebben a házimunka, a gyermekek ellátása, nevelése is bőségesen benne van. Lássuk be, hogy valóban úgy érezzük néha, hogy nem becsülik meg az otthon végzett munkánkat sem anyaként, sem feleségként. Nem beszélve arról, hogy tényleg gyakorta láthatatlan a munkánk, mert abban a pillanatban, hogy kitakarítottam, átrohan a lakáson egy sáros cipőcske, vagy éppen kiborul valami.

De ez van. Bevallom, édesanyaként nem várom, hogy ünnepeljen, vagy megemlékezzen bárki az én láthatatlan munkámról. Ennek több oka is. Szerencsére olyan férfival élek együtt, aki kellőképpen kiveszi a részét a háztartás körüli teendőkből, jól kiegészítjük egymást. A gyerekek meg? Az én dolgom megtanítani nekik, hogy a láthatatlant észrevegyék, megbecsüljék. Sőt, ők is vegyenek részt abban a munkában, ami hozzásegíti a családunkat ahhoz, hogy kényelmesen, szépen, tisztán, na és boldogan, nyugodtan éljünk.

Persze, emlékszem, nem volt ez mindig így. Amikor kicsik voltak a lányok, és a pelenkázós-alig alvós időszakot éltük, bizony nagyon vágytam volna arra, hogy észrevegye valaki, hogy én nemcsak heverészek itthon, hanem 24 órás szolgálatban vagyok. De ez elmúlt, és mosolyogva emlékszem már erre az időszakra vissza. Aztán meg ott van az is, hogy örömmel gondoskodom a családomról. Kicsiről, nagyról egyaránt. Igenis örömmel tölt el, egy-egy jóllakott arcocska, vagy egy szépen vasalt ing a kedvesemen. Mert miért is csináljuk? Szeretjük őket, még ha időnként bosszankodunk, morgunk vagy fellázadunk is. (Ilyen sorrendben.)

Ez a nap azonban másról is szól. Sokan vannak körülöttünk, akik önfeláldozóan, minden ellenszolgáltatás nélkül segítenek, valakinek, valakiknek. Olyanoknak, akik számára egy-egy kedves szó, odafigyelés akár az életet is jelentheti. Azok, akik idős emberek életét szépítik meg törődésükkel, vagy fogyatékkal élőknek szereznek kedves pillanatokat.

Több olyan kollégám, ismerősöm van, aki a maga módján igyekszik segíteni. Van, aki ételosztásban vesz részt, más kórházban olvas mesét beteg gyerekeknek. Mi az osztályommal idősek otthonába készülünk műsorral, hogy az idősek délutánját szépítsük meg. Mert a gyerekeknek is meg kell tanítanunk az elfogadás és törődés művészetét. Azt, mely túlmutat azon, hogy a szeretteimért teszek valami jót.

Mert erről szól ez a dolog: hogy ebben a felgyorsult világban figyeljünk egymásra, törődjünk egymással.

Szép kezdeményezés ez a nap, jó, ha felnyit szemeket, és talán kezeket is kinyújt. De ami láthatatlan, azt nem kell feltétlenül láthatóvá tenni. Az már másról szól.